Feszty Árpád

Feszty Árpád (1856. december 24.  – 1914. június 14.) már fiatal korában vonzódott a művészetekhez, 16 évesen titkos irodalmi egyesületet alapított. Édesanya fedezte fel fia tehetségét, és küzdötte ki, hogy gyermekei egyetemet végezhessenek, majd külföldön tanulhassanak. Feszty vándorszínészként városról városra járt, megszerette a színjátszást, s később saját  Feszty-szalont alapított. Az élmény és a pompa feledhetetlen benyomást hagyott a festőművész egyéniségén, de a táj sokkal erősebben jelentett meg későbbi művészetében.

A regényben a festők ellátogatnak a Milleniumi Ünnepségre, az új épületben bemutatott a Magyarok bejövetele című körkép kiállítására, ahol frissítő, hegyi illat idézi fel a Kárpátok világát. Feszty személyesen csak 1897-ben bukkan fel először a regényben, amikor a Festők vacsorájára meginvitálja a nagybányai művészúrakat.

Idővel oly annyira jó barátság alakul ki Thorma, Réti és Feszty között, hogy a festők még a Bajza utcai Feszty-házban rendezett irodalmi estre is ellátogatnak egy alkalommal.

“A dús szakállú Feszty Árpád a nők legkedveltebb ideáljai közé tartozó, szép és vonzó férfi volt, rejtelmesen csillogó szeméből sárm és kellem sugárzott. Kanalával megkocogtatta poharát, majd szellemes szavakkal méltatta „nagybányai barátait, akik igazi, őszinte művészettel gazdagították a magyar festészetet”. Feszty jó szívvel mosolygott a nagybányaiakra, és Glatz homlokán kisimultak az aggodalom ráncai.
(részlet a Festők a szabadban c. könyvből)”

A regény hangulatába jól illeszkedett egy jelenet  Feszty-szalonban. Thorma János és Réti István jó barátságot ápolt Bródy Sándor íróval, aki a festőket beajánlotta Fesztyékhez. Feszty Árpád együtt élt feleségével, Jókai Rózával, lányukkal Feszty Masával és apósával, Jókai Mórral a Bajza utcai villájukban.

Feszty Árpád (Forrás: MNM Történeti Fényképtár)

“Kúnó vezetésével bevonult a társaság a szalonba, ami egyben a festő hatalmas műterme is volt. A színes ólomüveges, kovácsoltvas ampolnák halvány fénye csak sejtette a duruzsolva beszélgető arcokat. Thormát és Rétit elbódította a füstölő levegőben szálló illata. Ámulva néztek körbe a fából faragott, a velencei Dózse-palota mintázatát követő falborításon, keleti faliszőnyegeken.” 

(részlet a Festők a szabadban c. könyvből)

No, de ki volt Kúnó? – a megfejtést írd a kommentbe!

EGY KÉP TÖRTÉNETE

Feszty persze járt Nagybányán. Jó barátja, gróf Teleki Sándor invitálta meg. Utazása alatt felfigyelt a bányász emberek nehéz sorsára, amit egy festmény megalkotásában is kifejezésre juttatott. A festmény születésének történetét Feszty barátjának levélben mesélte el, melyet a Vasárnapi újság 1886. év 1. számában mindenkivel megosztott. 

Feszty Árpád: Bányászszerencsétlenség. 1886. Őrzésihely: Sopron, Központi Bányászati Múzeum
EGY KÉP TÖRTÉNETE Olvasóink közül azok, akik meglátogatták az Országos Kiállítás képcsarnokát, bizonyára emlékezni fognak még egy megható tárgyú festményre, mely a kiállításon magára vonta figyelmét. Egy szomorú csoportozatot mutat a kép, a bánya-szája előtt egy lepellel leborított holt-tetemet, melyre egy asszony borul, míg a többi alakok a részvét, s a rémülettel vegyes megilletődés kifejezésével csoportosulnak köreje. A képet Feszty Árpád, az újabb nemzedék ez egyik legtehetségesebb festőművésze készítette, kinek a festészet terén már több év óta van jól hangzó neve. E kép nem csak a kiállításon keltett feltűnést a Bécsben megjelenő «Allgemeine Kunst-Chronik» is a legnagyobb méltánylással említi föl, a Munkácsy Mihály modorában festett • magyar genre-képek jelesebbjei közt is elsőnek téve azt az egész kiállításon. «Jól van átgondolva s szerencsésen keresztül vive,-—írja a nevezett műkritikai lap, —páthosz nélkül, de sok drámai hangulattal és erővel. Aművészi önállóság oly alkotása ez, mely ily fiatalművésznél meglepő. Már a megválasztott táj is javára szolgál a tárgynak s azonnal megadja a hangulatot. A bánya szádájának domborulatát hó fedi, fölötte borús, nehéz levegő és szürke föl- leges ég. A bánya szájából egy ifjú bányász holt- tetemét hozzák ki, melyet könnyen áttekinthető, természetes csoportban vesznek körül hozzátartozói és barátai. Mindeniknek más-más kifejezés arczán s mégis valamennyi egybehangzó: a fájdalom megrendítő harmóniája. Távolról érkezik a mezőn át az öreg anya az áldozat kis gyermekét vezetve kézen fogva, mig a hitves és a nővér már ott sírnak a tetem fölött, amaz a drága halottra borulva. Az öreg asszony, hallva a rémhírt, sietve jő, de jó gondolat volt a festőtől, hogy a legnagyobb fájdalmat, az anya fájdalmát nem kisérlette meg lefesteni, csak jelezte. A festmény valódi műremek s igazán sajnálni lehet, hogy meg nem vásárolta a Nemzeti Múzeum, melynek e kép egyik dísze leendett. Így ír e képről a bécsi szaklap.
Midőn a művész a «Vasárnapi Újság» számára átengedte e festmény közlésének jogát, e lap szerkesztője kérdést tett nála, hogyan támadt benne e kép eszméje? A művész megígérte,hogy majd írásban mondja meg. Tudvalevő dolog lapunk olvasói előtt, hogy Feszty Árpád a tollat is ügyesen kezeli, nem csupán az ecsetet s mi most abban a helyzetben vagyunk, hogy a «Bánya- szerencsétlenség» czímü festményt bemutatván, a kép szövegét is ugyancsak az ő tollából közölhetjük. Feszty Árpádnak lapunk szerkesztőjéhez irott levele így szól: Kedves barátom! Kérdésedre: hogy született e festmény? válaszul megkísérlem leírnia «Bánya- szerencsétlenség» fogamzásának történetét. A tavalyi tél elején — benne voltunk már a novemberben — nagyban törtem a fejemet egy nagyobb méretű, tragikus tárgyú genre-kép meg- komponálásában. Alakjai magyar parasztok, helyszíne egy korcsma belseje. Készen voltam már vele, megvolt már a vászon is, ráma is, szóval semmi sincs hátra csak — meg kelle festeni. Akkor találkozom a minden Sándor bá- csik között a legkedvesebbel, Teleky Sándorral, a kinek már régen megígértem volt, hogy meg- látogatom Nagy-Bányán. Most aztán úgy emlé- keztetett ígéretem beváltására, hogy agyonlő, ha nem megyek le hozzá. Mit volt mit tennem? Vászon, ráma, parasztok, korcsma belseje, ti csak várjátok sorotokra. Abba kellett hagynom a kompozicziót, mert hisz most itt életem megmentéséről van szó. Tél időben, fagyban, hóban lementem Nagy-Bányára. Az aranyat, ezüstöt termő Nagy-Bányára, a hol a hegyek mélyéből sápadt, rongyos alakok verítékes nehéz munkával hozzák fel napszínre a ragyogó aranyat, ezüstöt. A hol a rideg hegyek katakombáiban s a füstölgő kohóknak komor öbleiben ezernyi éhező fárad a nemes érez kivá- lasztásában, azért, hogy azután az az élettelen érez, az a kevély színű arany, pengve, csillogva járja körül a világot s okozzon romlást, pusztu- lást az emberek között, legyen irigyelt játék hiú asszonyok testén, öröme, vágya millióknak, s megmételyezője szíveknek, lelkeknek. Ott jártam a kohókban, a sötét olvasztókban, ahol a kemenczék száján kivigyorgó s ki-kicsapdosó izzó lángnyelvek tűze élesen vet veres vilá- got az ott dolgozó félmeztelen alakokra s a míg rajzoltam a festői helyeket, érdekes csopor- tozatokat, nem tudom, mi volt nagyobb: gyönyörűségem-e, a mikor festői szemmel szemléltem a képtárgyakat, vagy szánalmam, a mikor eszembe jutott, hogy ezek az alakok, ezek a nedves, fagyos ruhájú bányászgyermekek, a tűznél melegedő halvány asszonyok mind élő emberek; a kiknek szívük és gyomruk van — a kik éreznek és éheznek is
De végre is, én azért vagyok itt, hogy lerajzol- jam őket. Azzal, hogy itt bölcselkedem, nem segítek szegényeken. Ott töltöttem vagy hat hetet; naponként elmentem a bánya-bejárat előtt, arra vitt utam. És különös, hogy maga a bánya kapuja müy hidegen hagyott. Sohasem hittem volna róla, hogy valaha egy festményem tárgyául fog szolgálhatni. Á kohókban készített vázlataim közül válogattam, keresgettem, vájjon melyiket dolgozzam fel a sok közül — s íme, az utolsó nap késő délutánján, haza felé menve, egy futó pillanatot vetek a bánya-bejárat felé — és mintha csak most láttam volna először, úgy rábámultam arra a kapura. Mintha ez nem is az a kapu lenne, a mit mindennap oly közönnyel néztem, a melyik mellett naponként hidegen mentem el. Olyan pontról láttam most és olyan világításban, a milyenben még eddig soha sem. Új volt az előttem és igen szépnek, érdekesnek találtam a dombjára boruló hóval, a szomorú téli fellegekkel, a bánya fölött elterülő kietlen tájképpel s e bús képben ott meredt a kőkereszt, mintha az a bánya egy nagy sírbolt volna.
Az is az, sírboltja annyiaknak! Ötszáz ember lépett át azon a küszöbön, vitte életével szerelmét, örömét, vágyát a napvilág után, s nem látta többé a napvilágot. Nem éreztem én most a hónak hidegét, csak szépségeit láttam, s daczára télnek, hidegnek, szenvedéllyel fogtam hozzá a bánya lerajzolásához s rajzolgatás közben eszembe jutott mindaz a sok történet, amit otthon, vacsorázás után Sándor bácsi mesélgetett azzal az ő szeretni való kedvességével, azokról a szegény emberekről. Hogyan imádkoznak, mielőtt a bányába leszállnak, hogyan szakad reájok gyakran a föld, hogyan zárja el őket. hogy sírnak utánok az asszonyok, leányok, s lesik aggódva, a míg kiássák őket, — vájjon élve — vagy holtan fogják-e ki szegényeket? — Talán épen ezen a helyen, a melyet most rajzolok, talán épen itt siratta az a szegény asszony az ő föntartóját, gyermekei kenyérkeresőjét, talán ép ezen a sínen gurították ki tetemét, talán épen itt borúit reája kínjával az özvegy . . . .
A bánya torkából tompa zúgással fútt a szél, mintha a lenndolgozóknak összegyűjtött sóhaját hozná ki; megelevenedtek előttem azok az élő- halott alakok, otb láttam őket magam előtt sírni, búsulni, s elmerülni mély bánatukban, és — a vázlatba oda is vázoltam őket. Az utolsó délután volt. Haza érve mondám : «No Sándor bácsi, tisztában vagyok már. Tudom már, mit fogok festeni. Nézzen ide, ezt ma készítettem. »  «Nini «Az a kereszthegyi bánya-bejárat.» «S mi lesz belőle? Bányaszerencsétlenség?»
«Igen.» Másnap elhagytam Bányát, magammal hozva a Kereszthegy vázlatát, és egynehány ott vásárolt kosztümdarabot, s így készült el aztán a «Bányaszerencsétlenség». , FESZTY ÁRPÁD
Feszty Árpád: Bányászszerencsétlenség 1886. Őrzési hely: Sopron, Központi Bányászati Múzeum

One thought on “Feszty Árpád

  1. A KEPEIT ISMERTEM DE CSAK NEMREGIBEN OLVASTAM ELETET ES IGAZAN SZERETEM MUVESZETET ES LESZARMAZOTTJAT Magdikat a gondviseles es szentlelek vagy talan a hallhatatlanok reven megismerhettem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük