„Csók jókötésű, középtermetű fiú volt, akit az utca nevelt az életre, a malomkerék forgása ringatott álomba, és a nap első sugarai ébresztettek. Nem kellett félteni, ösztönösen elutasította a konzervatív fecsegést, és ötletes tréfákkal igyekezett ugratni a környezetét. Ízlése sokat fejlődött az Országos Képtár gyűjteményének hosszas tanulmányozásával. Mint az egész Hollósy-kör, ő is esküdt ellensége volt az Akadémiára jellemző festészeti sablonnak, az erőltetett, mesterkélt művészetnek. A személyes élményt tartotta a művészet igaz forrásának, a színek, a fény- és az árnyékvalőr finom harmóniáját pedig a festészet legfőbb eszközének.”
(részlet: Festők a szabadban c. könyvből)
Csók István 1865. február 13-án született Pusztaegresen, Somogy vármegyében, Csók Lajos, malomtulajdonos és Öreg Julianna legkisebb, ötödik gyermekeként. Az édesapa szigorú, kálvinista nevelését édesanya gyengédsége ellensúlyozta. A vékony dongájú, kis termetű fiú kiemelt figyelemben részesült, mindenki kedvence volt.
Csók kiváló géneket örökölt, 95 éves korában hunyt el Budapesten, így életműve rendkívül színes, majd 8 évtizedet ölel át. 1882-től járt a Mintarajztanodába, itt kötött barátságot Grünwald Bélával és Zemplényi Tivadarral. Néhány évvel később Münchenben Csók az első között sorakozott, akik rábeszélték Hollósy Simont, hogy megnyissa magán festőiskoláját.
A pályakezdő Csók már első munkáival gyors és látványos sikert aratott a párizsi, müncheni, bécsi, antwerpeni és budapesti kiállítótermekben. Honfitársai közül kevés huszonéves fiatalember büszkélkedhetett annyi éremmel, ahánnyal Csók festészetét néhány év leforgása alatt jutalmazták.
Csók István, vagy ahogy barátai becézték Estebán, korai képei közé tartozik a Szénagyűjtők, mely a francia finom naturalizmus stílusjegyeit hordozza magán. Elsőre mindenkinek szembe ötlik a rendkívül aprólékos, fotószerű ábrázolás, ami alapvető jellemzője ennek a festészeti irányzatnak. A művész 1890-ben az Úrvacsorával együtt mutatta be a régi Műcsarnokban, a kiállítást meglátogató Ferenc József, ezzel a megjegyzéssel illette: „Ez a kép árnyék nélkül lett megfestve.“ Egyenletes szétszórt fénybe helyezi a festő az alakokat. Ez a világítás nem vet árnyékot és nincsenek erős fény kontrasztok. Sajátos, gyöngyházfényű színvilág, a felületek sima kidolgozása jellemző rá. A kép egységét segíti a mindent összefogó fehéres tónus. Sokban rokon az 1850-es években megszülető realizmussal, ami a társadalmi valóság őszinte, leplezetlen, olykor kritikus szemléletű ábrázolását jelentette. Nem véletlen, hogy ennek középpontjában sokszor a szegények, elnyomottak, kiszolgáltatottak álltak.
Csóktól idegen volt a merész társadalomkritika vagy a polgárpukkasztás. Ezen jelenet ihletője a szülőföld idilli közege, a természettel összhangban élő vidéki nép szelíd, békés pillanatát örökíti meg.
Csók festészete később is nagy népszerűségnek örvendett. Fénnyel telített, színpompás képei visszatérő hősei imádott felesége és lányuk, Züzü békés, polgári életét mutatja be, de témái között megjelent a nyári Balaton, dús tarka virágok csendélete.
A nagybányai művésztelephez csak a második nyáron, 1897-ben csatlakozott. Eszményi körülmények voltak biztosítva a zavartalan alkotáshoz, a Szent János patak partján az ősfás Hámori-kert közepén álló, nyolcszögletű, futórózsával beborított pavilonban.
A „Paradou” – ahogy Zola nyomán Csók nevezte – lázas munkára serkentette a festőt, aki az árnyas műteremben mindjárt aktfestésbe kezdett. Modellje Elvira, egy „vereshajű, piszeorrú, nevető szemű szemérmetlenség” volt, akinek hibátlan aktjában Csók a bűnre csábító Évát és a szerelem istennőjét, Vénuszt egyaránt felismerte.
A cecei malom a mai napig áll, sőt 1962 óta a festő lányának, Csók Júliának nagylelkű adományaiból berendezett emlékkiállítás is megtekinthető.
