FESTŐK A SZABADBAN – könyvbemutató / 2024.04.12.
A nagybányai művésztelep illetve festőiskola a 20. századi magyar festészet legjelentősebb hatást gyakorló művészeti csoportosulása volt. Megalakulása igazi mérföldkő, egy új korszak kezdetének nyitányát jelentette, s a művészettörténetben ettől az évtől, – 1896-tól – számítjuk a modern, magyar festészet kezdetét.
Ma délután a Ceglédi Galériában Láng-Kovács Éva művészettörténész, kulturális antropológus volt a vendégünk, aki a „A Festők a szabadban – A nagybányai művésztelep regénye” című könyvét, keletkezésének történelmi hátterét mutatta be az érdeklődőknek.
Az író a szépirodalmat és a tudományt egyesítette ebben a fordulatokban gazdag, szellemes regényben, miközben komoly művészeti kérdéseket fejteget. Baráti és szerelmi kapcsolatokon keresztül vezeti be az olvasót a művészek titokzatos világába, megannyi izgalmas történet fonalából szőve egyetlen nagy, lebilincselő históriát. A számos híres festőművész életét érintő írás közel száz könyvtári és levéltári forrásra támaszkodva, a lehető leghitelesebben igyekszik feleleveníteni a századforduló világát. Bepillantást nyerhetünk a művészek alkotási folyamatába, a kiállítások körüli bonyodalmakba, úgy érezhetjük, hogy visszarepülünk a millenniumi időkbe, és néhány fejezet erejéig megelevenedik Bródy Sándor, Czóbel Minka, Feszty Árpád, Görgey Artúr, Hock János, Hollósy József, Jókai Mór, Kiss József, Kossuth Lujza, Márkus Emília, Pósa Lajos, Révai Ödön, Szinyei Merse Pál és Wlassics Gyula.
Igazi csemege a művészettörténet iránt érdeklődőknek! 
Láng-Kovács Éva külön részben beszélt Szőnyi István életéről is, Nagybányán tett látogatásáról és az ott szerzett élményeiről, melyek hatással voltak festészetére, kiváltképp a zebegényi időszakra.
Köszönjük a lebilincselő előadást, a könyvdedikálást, mely a SZŐNYI 130 című kiállításunk kísérő rendezvényeként valósult meg.
Szőnyi István (szül. Schmidt István, Újpest, 1894 – Zebegény, 1960) festőművész és grafikus.
Szőnyi István az I. világháború után frissen színre lépő legfiatalabb művésznemzedék vezéralakjaként ismert, újklasszicista festészetével nagy hatással volt kortársaira.
Újpesten született 1894. január 17-én, két évvel mielőtt Hollósyék Nagybányára mentek.
1913-ban jelentkezett a budapesti rajztanárképzőbe, de ezt túl száraznak találta és átjelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, Ferenczy Károly osztályába. Az addig bukdácsoló, nehezen tanuló diák szárnyra kapott, és 1914 nyarán ösztöndíjas növendékként jutott el a nagybányai művésztelepre, ekkor mesterei Ferenczy Károly. Az ő hatása érezhető a festményen, a napfény foltszerű megjelenítésében. Az akt modell testtartásában, a alatta a piros lepel élénk színkontrasztja.
Húsz éves volt, amikor 1914 őszén kitört a világháború és az egész osztály bevonult katonának. Szőnyi a frontra került, ahol több társával együtt tbc- fertőzést kapott, ami egész életén át végig kísérte. Négy évig volt háborús szolgálatban, a főiskolára visszatérve Réti Istvánhoz iratkozott be, mert korábbi mestere Ferenczy Károly 1917-ben elhunyt. Rétivel intenzív munkába fogtak, rajz stúdiumok. 1917-ben és 1918-ban újra Nagybányán dolgozik, mint szabadságos katona, a Képzőművészeti Főiskola ösztöndíjas növendéke. 1919-ben a Tanácsköztársaság bukása után eltanácsolják a főiskoláról a reformmozgalmakban való részvétele miatt.
Réti Nagybányáról írt nagy monográfiájában a harmadik nagybányai nemzedékhez sorolja Szőnyit, aki Nagybányát még a háborús összeomlás előtti magyar időszakban ismerte meg, de nyilvános fellépése a magyar művészet porondján már a háború utáni időkre esik. Réti ennek az időszaknak két vezető egyéniségét emeli ki, Bernáth Aurélt és Szőnyit, aki a nagybányai hagyományból inkább csak az erkölcsi részt vitte magával, festészetük vizuális tartalmában kevés hasonlóságot mutat. Szőnyit első korszakának Nagybányától idegen plasztikus stílusa volt jellemző. Csak később a zebegényi táj csalogatta elő belőle a nagybányaiakra oly jellemző természet rajongást, felnyitva szemét a levegő, a fény és a hangulatok jelenségeire.
1921-ben fiatalkori műveiből gyűjteményes kiállítása nyílt az Ernst Galériában. Ekkor elnyerte a Szinyei Társaság nagydíját, a társaság tagja lesz, tanulmányutat tesz Ausztriában és Németországban.
Mint az napjainkban köztudott, Szőnyi István Zebegényhez és a családjához kötődött a legerősebb szállal, ezek jelentették érett művészetének szinte kizárólagos ihletforrását. 1924-ben kötött házasságot Bartóky Melindával, akivel a a szép fekvésű, Duna menti faluba költözött. Még ebben az évben született meg lánya, Zsuzsa, két évvel később pedig fia, Péter, akiket kisgyermekkoruktól fogva képek sokaságán örökített meg: különböző életkorokban, párban vagy egyedül, főleg enteriőrben, az otthonra utaló tárgyak környezetében.
A zebegényi házat Bartóky József, – Szőnyi apósa, földművelésügyi államtitkár – vásárolta családi nyaralónak 1905-ben, melyet Kós Károly tervei alapján alakítottak át. Szőnyi egy műterem látogatás alkalmával ismerkedett meg a rajztanárnak készülő Bartóky Melindával, akivel egymásba szerettek, s miután Melinda elvált első férjétől, összeházasodtak, és kezdték meg közös életüket a zebegényi házban.
A házhoz tartozó hatalmas kertben sokat dolgozott Szőnyi. Festőládájával szinte minden nap felvonult oda festeni. Változatos fekvésének köszönhetően több nézőpontból is rálátott Zebegényre. A kertben volt hegy és völgy, alma-, körte-, dió-és szelídgesztenyefák sorakoztak benne, de volt egy hatalmas legelő és veteményeskert is. A dombtetőről nyílt a legszebb kilátás a Dunakanyarra, amely megunhatatlan téma volt a művész számára. Vendégeit is minden alkalommal felvitte oda, hogy onnan csodálják meg a naplementét. A kertben 1968 óta nyaranta a Szabadiskola növendékei alkotnak.
Szőnyi állami ösztöndíjjal 1929-ben eljut Rómába. Ahova családjával érkezett, de feleségét és két kisgyerekét nem tudták elszállásolni a művészek számára fenntartott collegium hungaricumban, így nekik külön kellett lakást bérelni. Szőnyi akkorra már elköteleződött Zebegény felé, és bár Olaszország nagy hatással volt rá, mikor nekiállt volna festeni, nem jött az ihlet.
„Ott és akkor jöttem rá, hogy bár nagyon élvezem az ottani látványt, sok minden gyönyörködtet, de munka szempontjából csak a hazai táj, az itthoni miliő, a magyar emberek érdekelnek. ezek keltenek bennem visszhangot, s csak ezekből a hazai motívumokból tudok érdemleges munkát összehozni, mert ezekkel eszmélésem első pillanatától fogva összeforrtam, eggyé válva velük, önmagamon keresztül megtanultam megismerni a legbensőbb lényüket. Ezután a meddő próbálkozás után, négy hónap elmúltával, több más kényszerítő ok közrejátszása miatt is, otthagytam Itália kék egét.” (Szőnyi István: Önvallomás, Kortárs, August 1961)
Az 1920-as évek elején újjáéledő hazai rézkarcművészethez Szőnyi is hozzájárult műveivel. A rézkarckészítést a kortársakkal ellentétben nem Olgyai Viktornál tanulta, hanem autodidakta módon sajátította el Rembrandt és Dürer metszetek tanulmányozásával. Nemcsak rézlapokba karcolta rajzait, de fametszeteket, kőbe maratott litográfiákat és linómetszeteket is készített. A rézkarckészítés, rövidebb-hosszabb kihagyásokkal, végig kísérte pályáját.
Az 1934-es Nemzeti Szalonbeli kiállítása már jellegzetes posztnagybánya stílusát mutatja. Tojástemperával készített képein fátyolos színharmóniában tűntek fel álldogáló, beszélgető asszonyok, dolgozó vagy pihenő emberek nap világította vagy al
Szőnyi mesterien tudta visszaadni a víz és a táj végtelen nyugalmát, megteremteni az időtlenség érzetét. Egyes kompozícióinak letisztultsága, visszafogottsága és a belőlük áradó finom líraiság a természettel különleges viszonyt ápoló, ázsiai művészettel rokonítható. Finom színeivel, tér és időn kívüliséget sugárzó atmoszférájával, Szőnyi végtelenség érzetét kelti tájaival vagy vízen lebegő csónakjaival.
Szőnyi a harmincas évektől a tiszta gouache technikát választotta, számos kis lapon örökítette meg a zebegényi házat, a ház körül látott tárgyakat, az állatokat, a falut, a faluban zajló eseményeket és a Dunakanyar csodálatos panorámáját.
1959 végén ismétlik meg a római látogatást. Ez alkalommal Szőnyit már semmi nem akadályozta abban, hogy elmerüljön az itáliai táj látványában és ihletet nyerjen belőle. Rengeteget dolgozik. Rajzokat, gouache-okat készít. Kedvenc témai a Róma környéki kikötővárosok és tengerpartok, Fiumicino, Civitavecchia és Santa Severa. Az egyik képen a parton álló, végtelen tengerben gyönyörködő feleségét és Zsuzsa lányát is megörökítette.
Szőnyi 1960. augusztus 30-án hunyt el zebegényi otthonában. Felesége 1967-es halálát követően zebegényi műtermében emlékházat nyitottak tiszteletére.
Fotók: Láng Olivér © 2024.
