1895-ben Máramaros vármegye a Münchenben élő és dolgozó festőt, a máramarosszigeti születésű Hollósy Simont felkérte, hogy a vármegyei székház nagyterme részére fesse meg a huszti várat. Elnöklő alispán úr szerződésbe foglalta, hogy a festőnek 1200 foritnyi tiszteletdíjat biztosít, s ebből 400 ft előleget adott.
A képrendelés miatt Hollósy már 1895 február végén Budapestre utazott a részletek megbeszélésére.
Réti István a nagybányai művésztelepről szóló könyvében így írt erről: „Thorma kalauzolta a Pesten járatlan Hollósyt, és tulajdonképpen e megrendelés és a pár napos pesti tartózkodás váltotta ki a későbbi nyári expedíció ötletét, mert hiszen logikus volt, hogy Hollósynak egy időre haza kell majd jönnie a huszti várromot természet után megfesteni. Itt kezdődik a nagybányai mozgalom története. (…) Ez a lehetőség felizgatta képzeletünket, és szót szóba öltve ötlött eszünkbe, hogy jöjjön Hollósy akkor ide egész nyárra az iskolájával együtt, mert ezt a fő megélhetési forrását nem hagyhatja ott hosszabb időre Münchenben, még kevésbé oszlathatja föl.”
A Hollósy-iskola május 6-án letáborozott Nagybányán és Hollósy a kép megfestéséhez 1896. május 30-án Husztra utazott. Elkísérte művésztársa, Iványi Grünwald Béla, s mialatt Hollósy vázlatokat készített, társa fényképezőgéppel örökítette meg a helyszínt. A könyvben velük tart Kati is, Hollósy akkori élettársa, közösen kalandoznak fel a várba egy elhagyatott alagúton keresztül.
Hollósy régóta vágyott rá, hogy egy igazi plein air képet fessen a szülőföldjén. Jelleméhez híven, nem törődött hát az elvárásokkal – gondolta majd kimagyarázza valahogy a dolgot, sokat levelezett az alispán úr titkárával az ügyben – a 200 x 150 cm-es vászon előterébe a zöld ezer árnyalatában úszó, kék-fehér-rószaszín virágokkal tarkított mezőt festett. Mögötte tanyának tűnő, füstölő kéményű ház, fonott nádkerítéssel, gémeskúttal. Háttérben emelkedik a huszti hegy, tetején az alig látható vár rom.
Simon már majdnem elkészült a képpel, amikor egy ügyvéd és egy végrehajtó jelent meg és beütött a katasztrófa.
Részlet a Festők a szabadban című könyvből:
„Egy kellemesnek ígérkező őszi napon a Hollósy-iskola a Liget vendéglőben ebédelt. Még csak a levesnél tartottak, amikor két ellenszenves figura jelent meg az étterem bejáratában. Az egyik tüskésre nyírt fogkefebajuszt viselt, ami abban az időben nagy divat volt. A másik köpcös, blazírt fickó látványa rossz érzéssel töltötte el Simont, és torka összeszorult. Unalmas, barna öltönyük és enervált mozgásuk azokra az utálatos uzsorásokra emlékeztette, akik elől már oly sokszor kellett bujkálnia. A köpcös téblábolva méregette az asztaloknál ülőket, míg a fogkefebajszos a pincérektől kérdezősködött. Simon összehúzta magát, lehajtott fejjel az ételt kanalazta. Hallotta cipőjük közeledő csoszogását, s testét elöntötte a veríték.
– Melyikőjük Hollósy Simon, a festőművész? – kérdezte arrogáns hangon a fogkefebajszos.
Hollósy teste megfeszült az idegességtől. Izzadó markában szorította a kanalat, torkát gombóc fojtogatta, egy falatot sem bírt lenyelni.
– Attól függ, ki kérdezi – viccelődött Horthy, és gúnyosan a látogató arcába nevetett.
– Ne szórakozzanak, kérem! – háborodott fel a köpcös.
– Ön Hollósy Simon, a festőiskola vezetője? – kérdezte még egyszer a fahangú fogkefebajszos, s közvetlenül Hollósy mellé lépett.
Simon az asztalfőn ült, így nehezen tudta volna leplezni vezető szerepét. A festőtársaság elcsendesült, mindenki elképedve, rezzenéstelen arccal várta, hogy az Öreg mitévő lesz. Simon alig észrevehetően biccentett.”
